Március 12 óta nem voltam az utcán, a kutyasétáltatást, szemét kivivést, boltba menést a jobban rászoruló végzi. Azt vettem észre, alig van már zoknim. Valahova eltűntek, ami meg a kezembe akad, abban már nincs anyag. Mintha magamat nem látnám a fiókban.
Ülök, fekszem, merengek. Mellettünk lakásfelújítás, kalapács, flex, dohányzás, a medencénél fűnyíró. Antonio nyomja egész nap, mert megteheti. A tenger legalább most kék, nyugodt, a teraszról vistamar, a nagy levelű akármilyen fa teljesen visszavágva, nem takar.
Amikor majd keletről a parti úton beérünk Malagába, újra érezni fogom azt, ami már kilenc éve minden alkalommal elfog, hogy ez mennyire szép, milyen jó, hogy vannak ilyen helyek a földön, és milyen jó, hogy én is itt lehetek, láthatom. A hosszú parti sétány a ragyogó kék víz mentén, pálmák, leanderek, chiringitók, amíg beérünk a kikötőig. Fénylő, modern fehér épületek, árkádok és a park. A gyönyörű, egzotikus park, banánokkal, virágokkal, a világ minden tájáról érkezett fákkal, cserjékkel. Az erődök alatt a rózsakert narancsligettel, szobrokkal. Aki erre járt, már mind le lefotózta magát ezeken a helyeken. Most néptelen a sétány, maguknak virágzanak és illatoznak a rózsák is. Szerencsére januárban még kimentem megnézni az ibolyákat, ott voltak megint, aztán március elején a lila akácok tömegei. Utoljára a botanikus kertben voltunk kirándulni, fotózni az akác alagutat. Akkor kezdett virágozni az akác, még nem voltak teljesek a fürtök, nem pattantak ki a zöld levelek, nem döngtek a méhek ezrei. Mostanra rég elvirágzottak, gondolom. De az arborétum árnyas fái, ami különlegessé teszi a helyet, ha a forró, sivatagi nyarakon feljövünk, és sétálunk a kis patak mellett, megvárnak, újra lehet majd érezni, hogy ez is Európa azért, bár májustól októberig nem esik az eső. De ez a tenger nem az Adria. Innen sokszor látszik az Atlasz, és csak néhány napig, szerencsés években néhány hétig meleg a gyorsan mélyülő víz. Bezzeg Gradoban – ültünk a sekély forró vízben az apály idején és néztük a rákocskák életét az iszapban. Trieszt közelebb volt. Nemcsak földrajzilag, hanem szellemiségében, történelmében, az emberek szokásaiban, a város kialakításában, az épületek sorában. Hogy megvan az Andrássy út fele a tengerparton. Ott is vannak pálmák, leanderek, de van Miramar kastély is a parti sziklán, és csak egy óra Velence. Van fűtés a házakban, és a nappalit is beleszámolják a szobák számába az ingatlan hirdetésekben. Most ott is üresek az utcák, nincs tömve a központból a hegyre feljáró villamos, zárva van minden.
Mindenhol ahol járok, felfelé nézek, a házak, paloták korát, kialakítását, díszítéseit, az idő nyomait figyelem. Régen kezdtem ezt, amikor még pesti voltam – mert pesti voltam, nem budai. Bár éltem a másik oldalon is, de az Óbuda volt az amfiteátrum mellett, nem volt igazi. Ha valahova mentem, mindig Pestre mentem. Akkor jártam sokat gyalog, mikor Angyalföldön éltünk, és Eszter is elment óvodába. Olyan szabadság érzésem volt, amíg mind a három gyerek valamilyen intézményben volt ebéd utánig, hogy ki kellett használnom. Nem mosni, takarítani vagy ilyesmi, hanem menni. Sokat. Busszal a Hősök teréig, onnan aztán gyalog. Végig az Andrássyn, az Oktogonnál dőlt el, hogy kis kör lesz, vagy nagy kör. Ha kis kör, mert kevés az idő, balra, a körútra, el a Blaháig, megint balra a Rákóczi úton el a Keletiig, majd busz végállomás és haza. Ha nagy kör volt, akkor tovább az Andrássy úton, át a Deák téren, ki a Váci utca elejére, végig menni rajta a Ferenciek teréig. Ha volt pénzem rá, akkor itt, nagyon közhelyesen benyomtam egy franciakrémest a Jégbüfében. Bizony. Aztán ugyanolyan jó tempóban, nem baktatva, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, busz. Akkoriban nem voltam kövér. Mindvégig néztem a házakat, a homlokzatok oszlopait, timpanonjait, faragásait. Szerettem nagyon.
Szeretem ezt is itt. Szeretném. Szeretném már.
